Hogy egy olyan gyenge szóviccel éljek, aminek a leírása után magam is elszégyellem magam, azt mondhatom, áll a bál az operában. Az opera szóra persze a legtöbb olvasó legyint, hiszen ennél halottabb műfaj nem igazán létezik és a feltámasztása is legalább annyira lehetetlen, mint Erdélyt színmagyarrá tenni.

Az opera maga is egy hatalmas kompromisszum, hiszem az ember vagy énekel, vagy játszik, a kettő ritkán megy egyszerre. Aztán operát sem nagyon írtak az elmúlt 50 évben (amiket meg írtak azok pedig korántsem szolgálnak olyan tömegigényeket, mint Verdi vagy Puccini darabjai), aki tehetséges zeneszerző az pedig vagy filmzenéket ír, vagy musicaleket vagy popslágereket.

Mi is a történet röviden? Az operaház jobboldal által kinevezett majd önként lemondott főzeneigazgatója a Népszabadságban üzenget az intézmény vezetésének (http://nol.hu/velemeny/nem_bantam_meg_ ), majd az felbontja szerződését (http://nol.hu/kult/okovacs_visszavag__felbontjuk_gyorivanyi_szerzodeset ), míg előbbi a Népszavában reménykedik abban, hogy felmentését visszavonják (http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=488618&referer_id=friss#null ). Kicsit olyan a történet, mint amikor hadat üzentünk Amerikának a második világháborúban:

• Mi az Önök államformája?
• Királyság.
• És ki a királyuk?
• Nincs királyunk, hanem kormányzónk van.
• Ki a kormányzó?
• Vitéz Horthy Miklós tengernagy.
• És van Önöknek tengerük?
• Az nincs.
• Értem. Van az USA-val szemben területi követelésük?
• Nincs.
• Van valamilyen országgal szemben területi követelésük?
• Igen. Ausztriával, Csehszlovákiával, Romániával...
• Értem. És azokkal szemben is hadat viselnek?
• Nem, ők a szövetségeseink. 

A történet bár vicces, de azt nem tudom mennyien tudják, hogy az Operaház éves állami támogatásának mértéke 5,6 milliárd forint, ami egy közepes magyar város éves költségvetése iskolákkal, kórházakkal, könyvtárakkal, közalkalmazottakkal, közvilágítással együtt. Az opera soha nem volt képes önfenntartásra, már a kezdetekkor sem: „A Magyar Királyi Operaház ünnepélyes megnyitására 1884. szeptember 27-én került sor Ferenc József császár jelenlétében… Hamarosan művészi válságba került a társulat, ugyanis sem létszámban, sem pedig színvonalban nem volt képes megfelelni a mindennapi színjátszás követelményeinek. Ehhez anyagi problémák is társultak, hiszen a pesti közönség nem volt képes viselni a produkciók költségeit.” (Wikipedia). Nos, megint nagyjából itt tartunk. Tulajdonképpen a világ egyetlen dalszínháza sem önfenntartó. Az opera költséges műfaj. Aki jegyet vált az operába, jól teszi, hiszen az állam a belépőjegye minden forintját vagy három forinttal támogatja.

Az Operaház befogadóképessége nagyjából 1200 fő, mintegy 10 hónapot van nyitva egy évben és tegyük fel, hogy teltházzal üzemel és ötezer forintos átlagos jegyár bevétel keletkezik székenként, így nagyjából havi 25 előadás alatt, igen durva becslés alapján 1,5 milliárd forint jegyár bevételre tesz szert éves szinten. Mondhatjuk, hogy a fennálló különbözetet országimázsra költjük, hiszen igen sok külföldi látogatja az intézményt. Naponta akár háromszázan. Persze az Operaháznak sok egyéb funkciója is van, például az utánpótlás nevelése (igaz, ebből a pénzből egy egyetemet is el lehet vinni). Ebből mondjuk nem sokat látunk, mert leginkább jó indulattal is másodvonal-beli külföldi énekesekkel adják el a produkcióikat. Új tehetséget nem nagyon hallani. Negyven alatt nem is nagyon van énekes. Sőt, korábbi sikeres exportcikkeink mint Lukács Gyöngyi, Miklósa Erika, Rost Andrea, vagy személyes kedvencem Sümegi Eszter is már inkább (és szerencsénkre) már hazafelé járnak levezetni. Tenorokat meg egyenesen Erdélyből kellett importálni (Kiss B. Attila, Daróczi Tamás, Fekete Attila), miután az ezüst generáció kivonult (még hallhattam élőben Kelen Pétert, Molnár András még énekel Wagnert).

Azért, hogy a komolyzene hol áll, két magyar is felelős. Az egyik Liszt Ferenc, aki az első világsztár volt saját impresszárióval, a másik Rudas Tibor, aki a három tenor formációt összehozta. Utóbbi rájött és ebben a felismerésben a tenorok is hamar csatlakoztak, hogy sokkal egyszerűbb és gazdaságosabb százezer ember előtt elénekelni néhány áriát fél órában félmillió dollárért, mint egy-kétezer ember előtt végigénekelni két-három órát töredék gázsiért. Abban hittek, hogy ezzel még több embert bevisznek az operába, de valójában inkább kihozták őket onnan. A néző sem akar szenvedni (ahogy legtöbben ennek a bejegyzésnek a végigolvasásával sem : ), könnyen emészthető slágereket akar. Kérdés, hogy a tenorok ezt az igényt megteremtették, vagy csak megérezték. Gondoljunk csak a vizuális kultúránk változására: régebben Dante megírta az Isteni színjátékot, amit olvasva megelevenedett a képzeletünkben, azután jött a regény, majd a vizuális kultúra és végül a képregény, ahol helyettünk meg is rajzolják, mit gondolunk, mit gondoljunk. Gondolatok kifejezésére még ott a twitter, 140 karakterben.

Valamilyen szinten örülök is, hogy semmihez sincs tehetségem, így legalább nem kell éhbérért egy nagyzenekarban csellóznom, tehetségkutatókban bohóckodni vagy az utcán zenélnem. Jó és fix fizetésem van, jól felszerelt irodában ülök szép kilátással és bár van hiányérzetem az önmegvalósításommal kapcsolatban, de ezeket az érzéseket elnyomom egy kellemes ebéddel vagy egy estével az operában. A világ több középszerű bankárt el bír tartani, mint akár nagyszerű művészt. Ebben az országban talán 20-30 művész él (de legyen 200) olyan anyagi színvonalon, mint a pénzügyi szektorban dolgozó hetvenezer (http://www.kalapacsosember.hu/?p=23379 ).

Mit lehetne tenni az Operaházzal? Ideje lenne átgondolni.