Ha most kinézek az irodánk ablakán, vagy a nyitott ablakon keresztül kiszagolok a levegőbe, csak hideget és lomha őszi időt érzek a bőrömön, ezért is gondoltam, hogy egy kicsit felfrissítem nyári emlékeimet.
Idén nyáron egy kicsit alacsonyabb költségvetésű nyaralást terveztünk be asszonnyal, ezért saját autóval egy kisebb Balkán túrát tettünk Boszniába, Montenegróba és Dél-Horvátországba. Valamennyire azért vagány dolog úgy utazni, hogy nem hagyjuk el a Monarchia területét.
Az átlagosnál jobbnak tartom földrajzi-politikai-történelmi ismereteimet, mégis meglepődtem azon, hogy mennyire nem ismerem ezt a szomszédos országot. Természetesen ebben a rövidebb posztban sem időm sem kedvem nincsen a mélyebb elemzésekre, ezért csak az utazó szemével mutatom be egy kicsit ezt az országot.
Szokásos módon egy jó 25 éves Panoráma könyvvel és Ivo Andric Híd a Drínán című Nobel-díjas kötete alapján vágtunk neki az utazásnak és bár az idén GPS-ünk is volt, az Boszniában nem túlságosan működött. Boszniában két világörökségi helyszín van, az egyik Mostar, a másik pedig a visegradi híd, egészen a szerb határ közelében, ez utóbbi Andric regényének tárgya.
Észak felől mentünk be az országa, belépéskor a GPS is figyelmeztetett az általam is ismert tényre, miszerint ne nagyon hagyjuk el a főutvonalat, mert taposóaknák továbbra is sok helyen előfordulnak. Az ország fizetőeszköze márka, amit KM-nek rövidítenek és fixen az eurohoz van rögzítve, 1,95-ös árfolyamon (1 euró ennyi helyi pénzt ér), de mindenhol elfogadják az eurót, esetleg a fém érmékkel nincsenek kibékülve. Bosznia egyébként meglehetősen kellemes árfekvésű ország, még a határok közelében is, 1 doboz West cigaretta például alig 350 forintot kóstál, 1 liter benzin pedig szintén alig 280 forint. Visegrádban egy nagyon kellemes szállodai szobában reggelivel együtt fizettünk 30 eurót.
A 3,8 milliós népességű Bosznia tényleg egy csepp kelet a Balkánon, ahol a törökök által meghódított nép maga is átvette a hódítók vallását és életmódját, némiképpen magukat a törököket is zavarba hozva (egy időben egy időre le is állították az átkeresztelkedéseket), pedig egyébként inkább szerb eredetűek. Ennek ellenére nagyon szépen írtották vallási alapon az egyébként ateizálódó Európában egymást a szerbek a kilencvenes években. Bosznia különösen szenvedő alanya volt a délszláv háborúnak, pedig az egészet Szlovénia kezdte. Utólag sajnálom, hogy Srebrenicát nem látogattuk meg, ahol 8 ezer muzulmánt mészároltak le. Vicces, hogy az ország fénykora az 1878-as okkupáció után volt, azóta is sok épület őrzi az akkori vívmányokat (vasút, épületek). És a magyarokat sem utálják. Az ország két részből áll, az egyik inkább horvát (Hercegovina), a másik inkább szerb entitás (Bosznia). Na, ennyi volt a történelmi gyorstalpaló.
Az első állomásunk Banja Luka volt, ami egy jelentéktelen iparváros, azonban innen gyönyörű folyóvölgyben haladtunk Jajce felé, amely egy időben a születendő Jugoszlávia fővárosa volt.
Az útikönyvünk csodás módon ennyi idő után is működött, valóban az ElektroBosna gépgyár mellett fordultunk be a városba és a szocialista hangulatú Sport szállodában szereztünk szállást. Később kiderült, hogy sokkal jobb hangulatú szállodát is szerezhettünk volna ugyanennyi pénzért, de már fáradtak voltunk. Az alig 45 ezres lélekszámú város igen festői hangulatú, bár látnivalókban nem túl gazdag (a "fellegvárat" és a vizesést megnéztük). Életem legjobb csevapcsicsáját ettem itt.
Ha Bosznia, akkor Szarajevó, a közel félmilliós főváros, modern külvárossal és keleties belsővel, piaccal, bazárral és mecsetekkel. Gyerekkoromban voltam itt utoljára.
Itt lőtték le a Fekete Kéz terroristái Ferenc Ferdinándot a körülmények szerencsés konstellációi által is segítve és ez nekünk igen sokba került. Az óvárosban található a bazár és számos mecset (Gázi Husrev-bég dzsámi), amelyeket mi is megtekintettünk, sőt a helyi várostörténeti múzeumot is megtekintettük. Kávéztunk, teáztunk, ebédeltünk, továbbálltunk.
Tulajdonképpen a visegrádi híd miatt akartam menni Boszniába. Ez annyira nem nyerte el mindenki tetszését, mert ez a világörökségi helyszín igencsak félre esik a kedvelt túrista látványosságoktól (ez gyakorlatilag Mostar és Szarajevó). Úgy gondolom, hogy az építészet két csúcsa (mondjuk legalábbis a felhőkarcolók kora előtt, a piramisokat nem számítva, de ezeket erős csúsztatással lehet templomnak nevezni...) a katedrális és a hidak. A Nobel-díjas Ivo Andric regénye ennek a hídnak az első néhány száz évét meséli el, a hídnak mint népek, országok közötti összekötő kapocs szerepének tükrében. Volt valaha egy bizonyos Mehmet Sokolovic nevű basa, az oszmán birodalom főhadvezére, akit gyerekkorában véradó fejében innen hurcoltak el és felnőtt korában sem feledkezett meg gyökereiről, alapítványt tett a híd építésére és lám, mit sem tudnánk már erről a basáról, de a híd ma is áll. Masszív építmény. Ki emlékezne ma a Sforzákra, ha nem lenne Milánó, nem lenne Leonardo és Michelangelo?
A városban a hídon kívül nincs semmi, de egyébként összekötő út Belgrád felé.
Bosznia után Montenegro felé hagytuk el az országot majd egy kis kitérő után Horvátország felől látogattuk meg Mostart, Bosznia másik világörökségi helyszínét. Visegrád a szerbiai részhez tartozik, Mostar pedig a horvát-bosnyák részhez. Itt is van egy csodálatos óváros és egy csodálatos híd. Rosszul emlékeztem, ezt a hidat nem a szerbek, hanem egy horvát kollegájuk robbantotta fel (belelőtt egy tankkal: https://www.youtube.com/watch?v=aiO_UqAV0Ng&feature=related) és bizony a magyarok építették újra. A híd közepe mintegy 20 méterrel van a Neretva folyó fölött és a helyi vagányok kedvelt szórakozás a hídról való leugrálás (https://www.youtube.com/watch?v=zaKGPPC0Vlc), amelyet a folyó aknátlanítása után újból űznek, ilyet azonban saját szemünkkel nem láttunk. Mostar óvárosa nagyon rendben van, bazársorral, csarsijával, mecsetekkel, török házakkal, minaretekkel és igen sok túristával, akik gyakran a horvát tengerpartról jönnek fel egy félnapos (illetve annak indult és egész napos lett) túrára. A város szélén pedig degeszre hettem magam pecsenyével, amit az általam félreszervezett program miatt kimaradt ebédet pótolta. Puszta kézzel szaggattam le a húscafatokat a farcsontokról, levetkezve civilizációs normáimat.
Horvátországi szállásunkra tartva hazafelé még beugrottunk Blagajba a jéghideg Buna folyó kristálytiszta forrása mellett lévő dervis kolostorba, ami önmagában is egy kellemes program volt:
Innen hazafelé még poénból benéztünk Medjugorjéba, ami egy agyonkommercaializált búcsúhely, ha jól tudom a pápa sem ismeri el. Azt jiszem le kellene bökni valahol az Alföldön vagy Borsodban valahol a földre és behülyíteni két gyereket, hogy itt bizony a Szűz Mária járt, mert úgy látom, nagyon nagy pénz van ezekben a búcsúhelyekben :).
Mindent összevetve tehát Bosznia egy közeli és mégis izgalmasan távoli világ (és most nagyvonalúan tekintsünk át a belső feszültségek felett), amit a tömegtúrizmus még nem fedezett fel magának, ezért könnyen, gyorsan és kis költségvetéssel is bejárható hely, ami ráadásul a magyar gyarmatosítás és kolinizáció kicsiny gyümölcse is, tehát vicces kedvű honfitársaink úgy érezhetik magukat, mint az angolok Indiában.
