A második évtől tehát Mut megismerteti Józsefet szerelmével, aminek különböző fokozatai vannak, először József népének ázsiai ruházatába öltözik, majd ázsiai napistennek áldozik szobájában, ékszereket ajándékoz az ifjúnak, aki már kezdi kényelmetlenül érezni magát, de még úgy gondolja, hogy józansággal lebeszélheti az asszonyt képtelen szándékairól.
Időben előrehaladva és ismerve az önmaga által már számtalanszor elbeszélt történet kimenetelét és folyását, meg kell emlékeznünk arról a hét okról, melyekkel felvértezte magát József és amelyek megakadályozták abban, hogy összetegye „fejét és lábát” a tűzbikával, melynek lehelete felperzseli a vetést.
Ezek az okok pedig a következők voltak:
- „Isten jegyese volt, okos kíméletet tanúsított, számot vetett a különös fájdalommal, amelyet a hűtlenség okoz a magányosnak”
- „a napnyugatra távozott Mont-kavval kötött szövetségben biztosított hűség volt Potifár, a kényes úr, a közvetlen környezetben legmagasabb iránt.”
- „fölébredt férfiassága nem akart egy úrnő férfias hódítása által tűrőn asszonyivá alacsonyodni, nem célja, hanem nyila akart lenni a kéjnek”
- „József visszaborzadt attól, aminek Mut, az egyiptomi asszony megtestesülése volt szemében, és amivel vérét elkeverni örökölt-büszke tisztasági parancs tiltotta”
- Az atya, Jákob – mit szólna hozzá? „Jákób fia nem akart a Baálok módjára paráználkodni”
- Bűn - szövetség Seollal, az alvilággal
- Lemeztelenítés - a vérbűn
József szemérmessége tehát elvi alapokon áll, de vajon megállja-e a helyét a gyakorlatban? Különösen, ahogyan Eni szerelmi őrjöngése újabb és újabb szintekre nő. „Csak én vagyok félelmetes szerelmemben!” Dudu, a törpe kézbesíti Józsefnek azt az összegyűrt kis cetlit, amin a következő rébusz áll:
„Hálj velem”
„Eljött a harmadik évnek az az éjszakája, amikor Mut-em-enet, Potifár felesége nyelvébe harapott, mert iszonyú volt vágyakozása, hogy tiszteletbeli férje ifjú háznagyának elmondja azt, amit rejtvényszerűen már megírt, de ugyanakkor büszkeségből és szégyenből meg is akarta tiltani nyelvének, hogy így szóljon hozzá, s a rabszolgának fölkínálja vérét, csillapítás végett.” Az asszony összeharapdálja saját nyelvét, csakhogy ki ne kelljen mondania azokat a gondolatokat, amiket a papírra vetett – „fál a nelve; éjszaka megfáldította és a nelvébe harapott, ne tölődjön vele az elöljáró”. De ez a sebesülés nem akadályozza meg abban, hogy nyíltan fel ne kínálja szerelmét Józsefnek, hogy együtt háljanak. József tudja, hogy bajban van és finoman próbálja Enit lebeszélni a tervéről, aki először hízeleg az ifjúnak, majd felajánlja, hogy megöli Potifárt. Ezt a lehetőséget József meghökkenve visszautasítja és visszavonul.
A beszélgetést kihallgatja a két kis törpe, akik közül Dudu elhatározza, hogy Potifárhoz vonul panaszával. Ez persze nem megy könnyen, hiszen az elöljáró köztudomásúlag utalja kis felfuvalkodott korcsot, akinek végül hosszas próbálkozások és megvesztegetések után sikerült az úr színe elé kerülnie. József dicséretével kezdi mondanivalóját, majd csakhamar eljut addig, hogy a Józsefhez hasonlóan szép ifjúkat meg kell házasítani, nehogy csábító ereje rossz utakra vigye. Majd elmeséli, hogy közreműködésének következtében hogyan figyelt fel egymásra az úrnő és József, hogyan volt közvetítő és hogy a jelenlegi helyzet mennyire veszélyes már a ház jó erkölcsiségére nézve, hiszen az úrnő nyilvánvalóan egészen belehabarodott Józsefbe. Felajánlja szolgálatait, amennyiben Petepré esetleg úgy döntene, amiképp némileg ő is javasolja, nevezetesen hogy Józsefet miskárolókés alá fektessék és ezek után Dudu személye állhasson a ház szolgálatainak élére. Szolgálataiért megkapja méltó jutalmát Poifártól: „De úgy is járt, mint ez, amikor a vadász meglepi. Mert hirtelen, egy ugrással Petepré, az úr talpon termett a lepedő alól, egészen meztelenül, a hústorony, kicsiny fejével - egy második ugrással a széknél volt, melyen holmija hevert, és fölkapta díszbuzogányát. Ezt az ékes tárgyat és parancsnoki jelvényt vagy hasonmását már láttuk kezében: az aranyozott bőrrel bevont, henger alakú, fenyőtoboz végű botot, aranylombbal koszorúzva, a hatalom jelképét és tulajdonképpen életfétist is, és asszonyoknak való kultikus tárgyat. Az úr hirtelen meglóbálta, és Dudu válla közé és hátára zúdította, és úgy elpáholta vele, hogy a törpe egészen más okokból, mint az elébb, se nem látott, se nem hallott, és malacként visított.”
Ha komolyan vennénk a játékos Thomas Mann-t, méltatlankodhatnánk a törpefigura cselekménytől szinte idegen szerepeltetéséért, de nem tesszük. A regény hihetetlenül zseniális.
Mivelhogy a beszélgetés nem jut vissza Mut fülébe, tovább folytatja József ostromlását – fenyegetéssel próbálja meg jobb belátásra bírni, kínzással és halállal fenyegeti az ifjú Józsefet, hogy mindent Petepré elé tár, aki bizonyára különösen leleményes lesz a bosszúállásban. József hiába próbálja lebeszélni az együtthálásról: „- Átok okosságodra! - kiáltotta Mut énekhangon. - Átok rá! Én, én nem vagyok okos! Ostoba vagyok a mérhetetlen vágyakozástól húsod és véred után, és megteszem, amit mondok! A szerelmes Ízisz vagyok én, és pillantásom halál. Vigyázz, vigyázz magadra, Ozarszif!”
„Ah, milyen nagyszerűnek látszott a mi Mutunk, amint József előtt állt, és harangozó hangon fenyegette! Holott gyenge és gyámoltalan volt, mint egy gyermek, irgalmatlan volt méltóságával és mondájával szemben, és most már kezdett fűt-fát beavatni szenvedélyébe és nyomorúságába, amibe az ifjú miatt jutott.” Hölgyvendégséget rendez barátnőinek, hogy megismertesse őket szerelme tárgyával. A következő dramaturgiát eszeli ki: a hölgyvendégeknek aranyalmákat szolgáltat fel és hozzá a valaha volt legélesebb késeket adja hámozáshoz, majd megjelenik József, az isteni pohárnok, akinek láttára a hölgyek megfeledkeznek az óvatosságról és az éles késekkel mélyen megvágják kezüket. Mut ekkor felfedi szerelme tárgyát: „Csak néhány szívdobbanás hosszat láttátok őt, és máris megsebeztétek magatok, úgyhogy még most is mind sápadtak vagytok a vörös nyomorúságtól, amelybe megpillantása taszított benneteket. Nekem pedig naponta és óránként kell vagy szabad látnom őt...” A barátnők egyöntetűen úgy vélik, hogy a szolgának megtiszteltetésnek kellene vennie az úrnő közeledését és alávetnie magát akaratának, de mindenesetre szerteszét hordják az úrnő szerelmi történetét a városban.
Van Mut-em-enetnek egy Kús földjéről származó fekete rabszolganője és a vágy miatti lealacsonyodásában hozzá fordul, hogy ha már József lelkét nem szerezheti meg, legalább a teste legyen az övé, hátha a test után a lelket is megkapja majd. Tabubuval, a fekete szolgával förtelmes istennőhöz a „szukához” fordulnak és idézik meg egy ocsmány szertartás keretében. József teste a tét.
Elérkezik hát az óra, József és Potifárné ünnepi órája, mégpedig az a pont, amikor a dolgok végleg eldőlnek és nincs többet kibúvás és jobbra vagy balra tekintgetés. Mindez pedig újév napján történik, a Nílus áradásának hivatalos kezdetekor. Mindenki részt vesz az ünnepségen, aki él és mozog, egyedül Potifárné menti ki magát betegségre hivatkozva, Potifár nem kis bosszúságára, hiszen most nyerte el a „fáraó egyetlen barátja” címet. József is részt vesz az ünnepségen, de hazaugrik, hogy „ebédlőtermében meggyőződjék, minden készen áll-e az újévi lakomához és az előléptetés megünnepléséhez”. Lépteinek hangját meghallja a szobájában magányosan tépelődő Eni és magához szólítja az ispánt.
A történet kimenetelét ismerjük: József ellenáll, elszalad, köntöse azonban az úrnő kezében marad. „Ami azonban Józsefet képessé tette, hogy elszabaduljon és elmeneküljön az asszony elől az utolsó, a legvégső pillanatban, az volt, hogy meglátta az atyai arcot - a történet minden részletesebb leírása így tudósít, és itt mint igazságot erősítjük meg ezt. Így történt: amidőn, minden szónoki ügyessége ellenére, már-már elragadtatta magát, megjelent előtte az atya képe. Tehát Jákób képe? Bizonnyal az övé.”
„Me’eni nahtef!” - „Láttam erejét!” – mondogatja maga elé zavartan az asszony, ahogy lassan hazaérkeznek a szolgák az ünnepségről. József nem szalad el, némán várja be a háziakat.
A hazatérő Petepré higgadtan ítélkezik: Dudu fél nyelve vágassák ki. „…régóta ismerem az utakat, melyeken a befurakodott gonosz ebben a házban járt. De azoknak útjai sem maradtak titokban előttem, akik fennhéjázó csalafintasággal előmozdították azt, és irigységből és gyűlöletből útját egyengették, és nem csupán ezt tették, hanem elárulták a bejutás és befurakodás titkát a házba, minden elhárító ige ellenére.” Ezután tér csak rá Józsefre, aki némán hallgatja a vádbeszédet. „Tömlöcbe vetlek téged, ahol a király foglyai sínylődnek, Cavi-Rében, a szigetvárban, a folyó közepén; mert ezentúl nem vagy az enyém, hanem Fáraóé, s királyi rabszolga leszel.”
„Így bukott alá József a verembe és tömlöcbe másodízben. De hogy miként kelt ki ebből az üregből magasabb életre, azt jövendő énekek fogják elmondani.”
