Küldöm ezt a kis szonettet azoknak, akinek hozzám hasonlóan már elegük van a télből:
Ó Múzsa, tűzben izzó csókjaiddal
kínnal telt lelkünk felperzselni vágyjuk,
hogy önmagát emésztő eksztázissal
égő máglyává korbácsold fel lázunk.
Ébredj fel, rút világ fenséges dísze,
s a hosszú undok tél fagyott virágát
üde ajkad friss harmatával hintse,
könnyű tavasszal fűszerezd magányát!
Zengd szférák énekét, zengd édes hanggal,
s mint rút testéből Marszüászt kivontad:
oly nyers erővel, oly nyers vad haraggal
szóljon szent himnuszod s dalom kibontsad!
Ó Múzsa, oldd le nyelvemről a gátat,
s nagy Apolló te adj dalomnak szárnyat!