A Napló személyes írás. Egy személyes írásból levont következtetések szintén személyesek lesznek. Az én következtetésem pedig az, hogy Széchenyi mentálisan beteg volt.
Merész kijelentés ez legnagyobb magyarról (és nem csupán frázisok szintjén tartozott a legnagyobbak közé), de aki valaha olvasta Széchenyi Naplóját, ezt a számomra nagyon kedves kor- és jellemdokumentumot, annak talán nem ismeretlen vagy idegen ez a következtetés. A könyvet megszakításokkal olvasom, talán nem is lehetne egyszerre átolvasni ennyi oldalt, amikor végére érek egy-egy szakasznak, akkor jobb esetben írok egy kis összegzést, rosszabb esetben túlságosan soká nyúlok hozzá megint a könyvhöz és már nem emlékszem az olvasottakra; de ha a legutóbb olvasott szakaszról szerzett benyomásomat kellene röviden összefoglalni, akkor ez a betegség szó lenne. Amikor legutóbb letettem a könyvet, az egyik első dolgom volt a google-ban a „beteg” és a „Széchenyi” szavakra rákeresni és lám: http://www.matud.iif.hu/2010/12/06.htm
De miért is merészelem Széchenyit betegnek nevezni? Hadd idézzek csupán néhány bejegyzést az 1843-as év elejéről és az 1842-es esztendő végéről:
1843. április 29.
„Közeli halálom szagát érzem”
1842. december 25.
„Egész éjjel félig ébren, egyik eszme a másikat űzi… Az agyam beteg?... akkor az a kérdés, képes vagyok-e elviselni az elszigeteltségemet… vagy alulmaradok, mert megszűnni ez az állapot nem fog már!”
1842. december 15.
„Megint agonizáltam az éjszaka. Ó, mily rettenetes, fagyos, zord és néma a halál.”
1842. december 10.
„Halotti álomban alszom. Fölkelés helyett… inkább pisztoly…”
1842. október 3.
„Pusztaság és sötét. Igen, magasabb ellenséges hatalmak… karmai közt vagyok… hitem szerint lelkem a zálog… Sok rosszat tettem, sok szerencsétlenséget okoztam? Ám gonoszságból tettem-é?”
1842. október 1.
„Rettentő éjszaka. Megvilágosodik előttem… hogy átok sújt. Ellenséges hatalmak kezében. Agyam beléremeg. C[aroline]… és Károly etc… megzavarodom…
1842. szeptember 20.
„Halotti álmom volt, de roppant kellemes!... Nemsokára meghalok vagy megőrülök.”
De nem csupán a halállal és őrültséggel fraternizáló bejegyzésekkel van tele a Napló. Igen gyakoriak a fizikai betegségekkel kapcsolatos jegyzetek is (fejfájás, májfájás stb.), vagy éppen a mellőzöttséget és kirekesztettséget panaszló bejegyzések – miközben Széchenyi a legszebb férfikorát éli és hol vagyunk még az 1848-as összeomlástól vagy ad absurdum az 1860-as főbelövéstől? Ebben az időszakban köt házasságot a krisztinavárosi Havas Boldogasszony templomban Seilern Crescence-el (1836. február 4.) születik két fiúgyermeke is, Béla (1837) és Ödön (1839), rakják le a Lánchíd alapkövét (1842. augusztus 24.) és megannyi kezdeményezése célba ér (az al-Duna első szabályozása, Hengermalom), olyan szellemi alkotásai születnek, mint a Stádium, vagy a Kelet népe. Minden oka meglenne tehát arra, hogy boldog és elégedett legyen. Mégis egyenes vonalban halad a bomlás felé – jósolhatjuk meg a Napló további fejleményeit, a végkifejletet már ismerve. Feltehetjük-e azt a kérdést, hogy ha megszakítaná tevékeny életét, bekövetkezne az összeomlás?
Egy másik nagyon érdekes szál is bekapcsolódik Széchenyi életébe: Kossuth. Kossuth, aki egyrészt Széchenyi ellenpontja és mintegy önreflexiós fix pontja, másrészt ő az, akinek a politikája új horizontokat nyit meg és ezáltal egyenes úton viszi az országot a forradalomba. Jó ez így? Széchenyi szempontjából biztosan nem. Az ország szempontjából? Ezen elgondolkodhatunk március 15-e apropóján.
Az ország tele van Széchenyi szobraival. Számtalan alkalommal sétálunk el mellettük, tudomást sem véve róluk: holt emlékek. A Napló elevenné teszi őt és ebből a szempontból tökéletesen érdektelen, hogy beteg vagy egészséges ember volt-e. Mindenképpen kivételes ember. Olvassuk.
